4 FREEDOM Ship: Ravi célja

Négy barátságtalan fenyôbôl faragott és összetákolt fal. Amelyiken az ajtó díszeleg, az vékonyabb, mint a másik három, azon minden hang tisztán átszûrôdik; Léptek, kiáltások, beszélgetések, sugdolózások.
- A saját hajómon vetnek meg, mi ez már!? - jött le az alagsorba a FREEDOM Ship kapitánya, akinek a ugráláshoz hasonló járkálása miatt könnyedén rá lehet jönni, hogy nem más ember közeledik, csak is Ô. - Nem kell mindenhol ott lenned, Chunji - nevetett. - A két gyereket bízd rám. Én hoztam őket ide... Nekem kell velük törödnôm - mondta, majd mosolyogva megvárta, hogy szorgos tengerész barátja felszívodjon az alagsorból. Magára maradt és még CAP szokásos jelenlétét sem észlelte. Kezeit összedörzsölte, miközben közelebb lépett a kabin ajtóhoz. - Meg kell érteniük, hogy nem vagyok rossz lelkű... - aggódott és félt, de nem engedte, hogy ezek a negatív érzelmek feljöjjenek a felszínre. Mosolyát varázslatosan nagyra húzta és bátran benyitott a két fiatalabbhoz. - 'Délutánt!
- Halált! - köszöntek vissza és Ravi a pólónál fogva emelte fel HongKit.
- Ez nem fair! Nem fair! - csapkodta finoman az erős fiú kezét.
- Az a nem fair, amit te csinálsz velünk - szólt hangosan Hakyeon.
- De... - kezdett fuldokolni a hajó kapitánya. - De a ruhám! - aggodalommal teli kiáltásától, Ravi a padlóra lökte őt, majdnem leszakítva a felsôbôl egy darabot.
- Azt se tudjuk, hogy hova megyünk!
- Én... - köhögött HongKi. - Én se... Én se tudom... - igazgatta meg magát és felnézett a két fiúra. - Mindig a legénységemre bíztam az úti célt. Én csak... "sodródom" - suttogta YongHwa szavaival élve és lassan pislogott egyet, ami közben fel is idézte azt a beszélgetést és a hajó fedélzetének orránál ülő fiút. - Tudjátok... Én csak olyan emberekkel szeretnék lenni, akik boldogak és él bennük a vágy, hogy megvalósítsák az álmaikat, a céljaikat. Értetik, nem? - mosolyodott el. - Ez az én hajóm, ahol elsôbségetek van a kapitánnyal szemben. Ha ti is csatlakoznátok a legénységemhez--
- Kalóz! - lépett közelebb Ravi nagyot dobbantva a fekvő hajóshoz. Mérges lett a sok ostoba szó hallatán, amiket képtelen elhinni. - Aljas céljaid vannak, mint minden kalóznak!
- Ha aljas cél az, hogy egy kalózt le akarok szoktatni a kalózkodásról, akkor én kérek elnézést! - tette szívére a kezét és Ravi szemeibe nézett angyali tekintettel.
- Mi a...? - kezdett fintorogni a dühös fiú és nem tudta, hova tenni az elôzô mondatot. Hátra lépett egyet, majd lendûletbôl még többet, míg az egyik falnak nem ütközött és lecsúszott a földre ülve. Izomból megfeszített kezén enyhített és tarkóját kezdte dörzsölni. - Miért ilyen fárasztó? - kérdezte halkan, majd barátjára, Hakyeonra nézett, aki az ajtóval szemben lévő falnál ült. A kisebbik felelet helyett csak vállat vont.
- Túl sokat voltatok a szárazföldön, rosszmájú emberek közt... Annyira hozzászoktatok, hogy természetesnek hiszitek a gonoszságot.
- A gonoszság természetes dolog...
- De nem minden embert kell egyből becstelennek nézni! - döntötte oldalra a fejét a Kapitány, majd gondolva egyet, leült a kabin közepére. - Sokan azok, igaz... - hallgatott el és térdeit felhúzta. Karjait rájuk terítette és nagyot sóhajtott. Megannyi nehéz gondolat, elszomorító emlékképp, sírásra és mérgességre késztető szöveg, amiket az élet évei során a szemébe vagy a háta mögött mondtak. Mindezt a szárazföldön. A sok előítéletekkel rendelkező polgároktól okosan és példaértékű talpraesettségét használva menekült el. Most szabad.
Szerette volna ezeket a gondolatokat részletesen megosztani a FREEDOM Shipre újonnan került két fiúval, de egyikük a saját meséjébe kezdett, a hatalmas csöndet megtörve;

- Mindig vágytam a tenger felé, de nem jutottam a vágyakozásommal semmire és tenni sem tettem semmit érte. A kikötőben ábrándoztam. Szorgalmasan végeztem a feladatokat, amiket az öreg halászok rám bíztak, még fizetést is adtak, de olyan csekélyt, hogy évekig kellett volna velük spórolnom, hogy valamire is jó legyen, és én meg hát nem tettem ezt. Ott hagytam a kikötőt is. Nem tagadom... A gyomromat reszkető érzés fogja el a tenger gondolatától.
- A tengertől?
- Azaz inkább a hajóktól. Kalózhajóktól - javította ki magát Ravi suttogó hanggal, mire Hakyeon közelebb húzódott hozzá és barátságosan megfogta az
egyik kezét, és ô folytatta a gondolat menetet;
- A szülőföldünk mindig szegény volt. Nem is tudom, hogy mi. Város, falu vagy csak egy egyszerű kikötő...
- Nyomornegyed - segítette ki HongKi, mire Hakyeon beletörődötten bólintott a szülőföldje elnevezésre.
- Mikor elkezdôdôtt a kalózok folyamatos támadása, és úgy szaporodtak el, mint a kárósabbnál is károsabb betegség, a kikötő lepusztult, akárcsak a belsôutcáink.
- Mi félni való van a kalózoktól?... - fordult HongKi Ravihoz.
- Azok a kalózok nem olyanok, mint te!
- Én nem vagyok kalóz... Még a fedélzetre is kijöhetnétek, nincs zárva az ajtó...
- Azok félelmetes kalózok voltak! Vagy csak jól értettek hozzá, hogy mikor és hogyan támadjanak... - bámult maga elé és megszorította a tenyerét melegítő selymes ujjakat.
Ravinak könnyű volt felidéznie a történteket. Hakyeonnak sem okozott gondot a múlt jelképeire visszaemlékeznie. Igaz, szemével csak a hátrahagyott pusztítást láthatta és a szenvedő tekinteteket, magukat, a baj okozóit nem. HongKinak volt egyedül nehéz dolga. Nem élt át se félelmetes, se semmilyen kalóz támadást. Továbbá, nem tudta elképzelni Ravi komor és összeszedet tekintetét ijedt ábrázattal.
Akkoriban Hakyeon is így volt ezzel a gondolattal, ameddig a saját szemével nem látta.


A hatalmas és félelmetes hatást nyújtó kalózhajó mintha irányítás nélkül sodródott volna be a nyomornegyed kikötőjébe.
Ravi földbe gyökerezett lábakkal állt a pánikba kitört és futni, pakolászni kezdő emberek tömege közt. Tudta, hogy mi lesz. Már nem először történik ez a szerencsétlen eset. Ismét félelmet érezett, majd a hideg esőt is, ami zajosan kezdte verni a ládákat és a földet, miközben a kalózok kikötöttek. Korommal bekent arccal bukkantak fel és helyeslő tekintettel néztek végig a miattuk keletkezett zűrzavaron.
Egy pillantást se vetettek, már fosztogatni kezdtek. Az emberek kiabálták, hogy "Gyorsabbak, mint a szél!", de a sebességük mellett, pontosabban is csaptak le, mint bármelyik villám.
Ravit négy erős kar fogta le kétoldalt. A megrémült fiú, akár a hal a hálóban ficánkoláshoz szerűen forgolódott, majd esztelenül vergődni kezdett. Végül földre esett, és egy pillanatra elhomályosult előtte minden esôcsepp, minden apró szétszórt kavics, majd teljesen elsötétült a szeme előtti világ pusztán fél percre, vagy még annyi időre se, miközben az érzete egy napnyi volt. Ravi bármelyik irányba is támaszkodott fel, szakadt nadrágban álló, fegyveres alakok vették körül.
- Tessék, itt az esélyed - szólt az egyik a nehezen talpra állt fiúhoz. - Fizess az életedért - dörzsölte össze az ujjait.
- Itt nincsen pénz... - rázta a fejét Ravi még mindig halálra rémülve.
- Akkor mivel kereskedtek?
- Lehet, hogy cserekereskedelem van.
- Már megint nagyra tartod magad, mert hosszú szavakat használsz, ha!? - mordult az egyik kalóz az elôzôre. - Okoskodsz, Okoska! - lépett hozzá, fegyverét a nyakához tartva.
Így a kör nem maradt bezárva, és Ravi előtt lépés lehetőség nyílt.
- Nem, nem - szólt egy mélyebb hang a figyelmet elvonva a menekülésről. - Mosónônek majd jó leszel.
Ravi nagyot nyelt. Értette, hogy el akarják hurcolni.
Némán feszültek meg az izmai, mire egy határozott pillantással száznyolcvan fokot fordult. Villámként gondolt és a mostan előtte ácsorgók között hirtelen átvágott. De hiába a furfangos megszökési terv.Trikóját elkapta az egyik.
- Barmok, figyeljetek már! Ez el akar futni - mondta a fogvatartó, részeges hangon, majd nagyot ásított. Nem volt éber. Csak a véletlen műve, hogy pont az ô keze ügyébe keveredett a fogoly, s ezt Ravi is tudta. Merészen lökte fel az alkohollal átitatott kalózt, aki erre elszakította a ruhaanyagot és háttal neki esett egy másiknak. Erre egy kardot az esôtôl pocsolyás földre ejtettek, a szétszakadt felső mellé, Ravi lába elé.
- Meglöksz, ember? Normális vagy!?
- Te vagy olyan vékony, hogy alig látlak!
A vitázni kezdett kalóz hamar elfelejtette a kardját, ami már Ravi markában volt.
Így a festettarcúak már csak azt vették észre, hogy a "mosónôjük" léptei messze, egy szűk utcában visszhangoztak.

- Ezek idióták... Ezek betegek... Ezek nem normálisak - lihegett futva, lefele tartott karddal. - Ezek kalózok! - mondta magában dühösen, miközben az izzadság az esôcseppekkel együtt gyarapodott a homlokán, és a félmeztelen testén.
Az utcákon sehol egy lélek, csak a résnyire nyitott ablakokból kukucskálnak ki kíváncsi szempárok. Meg is lepedődnek a futó fiatalon. Hegyezik fülüket az egetrengetô dobbanásokra az esőben, mikor mint a szélvész, úgy fordul a kanyarban, majd lefékezik a tengerészek boltja előtt, és annak ajtójára hajtja homlokát, lihegve, kifáradva, még mindig félve. Erőtlenül kopogott nyugtalanul remegő kezével, mire kis idővel Hakyeon nyitott ajtót neki. Erre ô szó szerint beesett a boltba, a fiú karjaiba.
- Csukd be! Zárd be! - kapkodta a levegőt, miközben az ajtóra mutogatott.
Hakyeon megrémülve fordította el a kulcsot a lakatban, majd azonnal visszafordult Ravihoz, aki szinte eszméletlenül esett fenékre.
- Miért csak most jöttél vissza? Mi történt? Találkoztál velük? Mit tettek? - csomót és csomót kérdezett aggódó tekintettél, ott, a bolt bejáratánál, a barátja előtt térdelve. - Hol fáj? Mit csináljak? Mit szeretnél? - igazgatta a nedves hajszálakat, mire Ravi eldobta magától a kardot, két kezét szabaddá téve, és magához ölelte Hakyeont. - É-Értem... - pusmogta, és a lenehezedett csöndet már nem szakította félbe. Simogatni kezdte az ázottat.
Kint halkult az esőzés és csendesült a szél. Nyugalomban dőlt az ajtónak Hakyeon. Két karja közt Ravi, még mindig megviselt állapotban.
- Meleg a tested. Lázas vagy.
- Lehet... - suttogta tompán és fejét hátrahajtotta, a mögötte ülőre teljesen rádőlve, majd az egyik oltalmazva ölelő kezet finoman megfogta. - Most jó.
- Le kéne feküdnöd.
- Nem... - nehezült a másik fiúra és annak a védelmező aurájába. - Most jó - ismételte magát.
- Hogy érted?...
- N - szólította egyszerű becenevén. - Veled biztonságban vagyok - szólt a barátjához hálásan.
- Így szeretnél aludni?
- Így, igen. Csak ne engedj el - mozdította a fejét, dörgölődve. - Kérlek. Kérlek, Nshii - hangzott az esedezés elhaló félben lévő hangon, mégis szívhez szólón.
Megannyi tik és tak szabályos ketyegése után, tán egy órányi hallgatásban, emberi léptek zavarták meg Hakyeon bóbiskolását.
- Leo? - nézett fel a hozzájuk közeledőre.
- Nem kényelmetlen itt?...
- Meggyújtanál egy gyertyát?
- Miért vagytok itt? - vette észre a homályban Ravit is, majd mécsesért ment. - Mi történt vele?
- Sok minden, szerintem... Hiszen ilyennek még soha se láttam. Remegve aludt el, törékenyen bújva a karjaimban.